Fóbia

Kicsit fóbiás vagyok. Gondolom a megfogalmazásból nyilvánvaló, hogy ez így, ebben a formában nem egy orvosi diagnózis, de a családom – és kb. mindenki, aki ismer – tanúsíthatja, hogy a tény vitathatatlan. Ha jól tudom, a tünetegyüttes hivatalos neve germofóbia, ami a fertőzésektől való félelmet jelenti és kényszeres tisztálkodással jár. Persze mondanom sem kell, hogy innen nézve nem én vagyok kényszeres, hanem mindenki más – de legalábbis a legtöbb ember – felelőtlenül kerüli azon cselekvéseket, amelyeket a higiénia alapvető szabályai megkövetelnének. Például a tömegközlekedési eszközök használata és az evés között nem érzik szükségesnek a kézmosást, ami számomra – aki tisztában van mondjuk a kóli baktérium vagy a hepatitis vírus létezésével – egyszerűen felfoghatatlan. Az ismerőseim között van olyan is, aki úgy szürcsölte fel az egy véletlen rossz kézmozdulat miatt fellökött pohárból kiömlött málnaszörpöt egy köztéri padról, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. De talán ez nem csak nekem extrém.

Amúgy nem voltam mindig ilyen és nem tudom pontosan hogyan alakult ki vagy fejlődött olyan mértékűvé, amilyen az most, hogy otthon is lábbal hajtom fel a WC ülőkét vagy hogy a legnagyobb nyári hőségben is képes vagyok a kocsi ablakait feltekerni, amikor az út széli legősibb mesterséget űzők mellett haladok el, ilyen módon is növelve az epidemiológiai (vagy ahogy Covid alatt hívták) szociális távolságot – csak hogy a korrektség kedvéért a korábban említett szürcsölés ellenpontját is felvillantsam. Arra még emlékszem, hogy volt idő gyerekkoromban, amikor még a szüleim korholtak amiatt, hogy a játszótérről hazatérve nem akartam kezet mosni, mert még megvan az emiatti duzzogásom halvány emléke. Ehhez képest most ott tartok, hogy figyelnem kell rá, hogy ne mossak kezet „túl sokszor”, legalábbis olyan sokszor ne, hogy a bőr a kézfejemen kiszáradjon és kisebesedjen. Korábban előfordult ilyen, de azért ezt eredményesen visszaszorítottam. Persze nem mintha sikerült volna az elmémben levő „Veszély!” feliratú táblát számottevően arrébb tenni, hogy a világban fellelhető dolgoknak csak egy kisebb részhalmazára vonatkozzon, csupán átszerveztem a mindennapi életem. Például rendszeresen használok hidratáló kézkrémet, mindig van nálam PZS, aminek a segítségével csökkenteni tudom a közvetlen kontaktust vagy hogy mindig előre megtervezem, hogy mit fogok csinálni és azon tevékenységeket, amelyek után kezet kell mosnom kötegelten próbálom elvégezni, így minimalizálva a szükséges kézmosások számát.

Ezt gondolom sokaknak olvasni is fárasztó, de higgyék el, nem ez az egészben a legkellemetlenebb. A legrosszabb az egészben a szégyen, hiszen mindenki hülyének nézi az embert, ha kiderül róla, hogy – kisebb-nagyobb mértékben, de – kényszeres. Emiatt próbálom úgy nyitni papírzsebkendővel (vagy csokipapírral, blokkal, ami épp rendelkezésre állt) a WC ajtaját, hogy a lehető legkevésbé legyen feltűnő. Természetesen a közvetlen környezetemben élők elől ezt képtelenség elrejteni, ezért néhány évtized után feladtam és most már az új ismeretségek viszonylag korai szakaszában színt vallok. Így a többieknek is több idejük van feldolgozni a helyzetet. A beismerés bár átmenetileg megemelte a szégyen szintet, én is megtanultam hamarabb túltenni magam a beismerés folyamatának kínosságán. Sőt, az utóbbi időben új oldalát is felfedezni vélem ennek a minimum szuboptimálisnak nevezhető állapotnak, erről szól ez a történet.

Az egyik barátom, párkapcsolati nehézségeinek feldolgozása során jutott arra a következtetésre, hogy az emberek tulajdonságai önmagukban se nem jók, se nem rosszak. Hogy milyennek látjuk, azt nem maga a tulajdonság, hanem alapvetően annak hozzánk fűződő viszonya határozza meg. Egy remek példát is mondott erre: ha valaki olyasvalamihez ragaszkodik, ami a szívedhez közel áll, akkor az illető kitartó, állhatatos és ragaszkodó. Ellenben, ha valami olyan témában köti az ebet a karóhoz, amely számodra ellenszenves, akkor makacs, önfejű, sőt kiállhatatlan. Megtetszett ez a gondolat, amit nem csak beépítettem, de kiterjesztettem és talán kicsit tovább is fejlesztettem. Feltűnt ugyanis valami.

A férfi kollégák a munkahelyemen (bár gondolom nem csak az enyémen) lopva megnézik a fiatal és/vagy szép termetű hölgyeket, amit én – mint ugyanahhoz a nemhez tartozó – megértek. Sőt, ami azt illeti, jómagam is élni szoktam a lehetőséggel, hogy ilyen típusú pusztán vizuális esztétikai élményben részesülhessek. A különbség köztünk az, hogy én nem szoktam burkoltan és a lehető legfeltűnésmentesebben elvégezni az ehhez szükséges szemmel való pásztázást. Meg is szóltak már páran emiatt, én viszont őszintén nem értettem mi a probléma, hiszen én ennél tovább még csak gondolati szinten sem megyek. Ennek igen egyszerű oka van: még ha szépnek – netalán vonzónak – is találnék egy hölgyet, bennem fel sem merül semmiféle csélcsap gondolat, mivel – ha másért nem is, a korábban ismertetett okok miatt mindenképp – már az is gondot okozna, ha csak kezet kellene fognom az illetővel, hiszen utána sürgető késztetést éreznék, hogy mielőbb alaposan kezet mossak. Nyilvánvaló, hogy ennél távolabb meg aztán végképp nem merészkednék, szóval – ahogy Jézus fogalmazott az olajfák hegyén – asszonyokkal kapcsolatos „gonosz gondolat” fel sem merül. Ha felmerülne, az maximum csak viszolygást esetleg valami kellemetlen berzenkedést szülne bennem, szóval semmi olyat, ami csak picivel közelebb vinne ahhoz, hogy bármi illetlent cselekedjek. Amint ez tudatosult bennem, rájöttem, hogy bizony ennek a „kényszerbetegségnek” is megvan a maga „haszna”. Azokban a napokban, amikor ezen morfondíroztam, egyik reggel félálomban egy jelenet bontakozott ki előttem. (Szolgálati közlemény: aki esetleg nem ismerné Jób könyvét, először hozza be a lemaradást és olvassa el, mielőtt folytatná ezen iromány olvasását, különben nem sokat fog érteni az egészből.) Tehát a történet:

Helyszín a menny, ahol az Örökkévaló körül megjelendők az Isten angyalai, hogy tiszteletüket tegyék vala és közöttük megjelene a Sátán is. Szó-szót követe és valahogy szóba kerüle egy Tamás nevű férfiú. Ezt a témát – a korábbiakkal ellentétben – most nem az Úr hozzá szóba, de nem is tér ki vala a téma taglalása elől. A Sátán – szokásához híven – felveté a tárgyalt illető próbára tételének elméleti lehetőségét. Az ötlet nem várt reakciót válta ki a Mindenhatóból, aki a felvetés hallatára olyan harsányan felkacaga, hogy az oltáron egymáshoz túl közel elhelyezett szent kelyhek össze is koccannak vala. Többen is fel is kapák a fejüket a váratlan fordulatra. És mondá az Úr: „Luczy Ferkó, hát mindenáron azt akarod elérni, hogy megáldjam eme féfriút? Ha azt szeretnéd, hogy minden vagyonát és jószágát megkettőzzem, akkor mondd azt. Szükségtelen ilyen körmönfontan állnod a dolgokhoz. Vagy nem emlékszel, hogy a múltkor is, hogy jártál Jóbbal?”

Az ördög pár másodpercig zavartan ácsorga, miközben amúgy is sötét orcája, ha lehet még borongósabb árnyalatot ölte. Összeráncolva nem kicsit bozontos szemöldökét megkísérele az Úr gondolatai között olvasni, de nem jára sikerrel, ahogy írva is vagyon; kicsoda érthetné az Úr gondolatait. Ahogy vizslatja vala az Isten boldog és felhőtlen mosolyát, mérlegeli vala a lehetőségeket, de végül is bosszankodva sarkon fordula és némi feldúltsággal elhagyá a helységet.

Az Atya mindezt rezzenéstelen arccal, egyenes testarttás mellett, fenséges mellkasát kidomborítván nézi vala végig, de amint az ördög távoza, az Úr vállai alig észrevehetően közelebb kerülének egymáshoz és egy apró, de egyértelműen megkönnyebbült sóhajra emlékeztető fuvallat hagyá el magasztos ajkait. Miközben jobb kézfejével végig simítandá a végtelen bölcsességét rejtő homlokát, a közelében állóknak az az érzése támada, mintha az egy alig hallható szózat lőne, mondván: „Uhh, ez közel volt.”

Az Úr ezután, mikor éppen senki nem figyel vala, hatalmas kezével lenyúla a fellegeken keresztül és óvatosan megigazítandá Tamáson a fóbiát – biztos, ami biztos – nehogy leessen.